Sarokba szorított élethelyzet
Budapest, Árpád hídi aluljáró.

Az életnek nem csak a szép oldala létezik.

A Lehel piacról gyümölccsel megpakolt hátizsákkal és szatyorral szálltunk ki a metró Árpád híd megállóban. A felszínre felvezető lépcső közelében jártunk már, amikor a párom megszólalt: az aluljáró sarkában papundeklin egy hajléktalan nő fekszik, nyitott sebű lábszárát ellepik a legyek. A hír nem döbbentett meg különösebben, de elgondolkodtatott. Évek óta egy kerekesszékben lévő láb nélküli nő is tanyázik itt: segédeszközében alszik, netán a kőburkolatra leterített kartonon vagy pléden. A rendszerváltás előtt a nyugatiak azt csodálták itt Budapesten, hogy nincsenek hajléktalanok.
Feltételezve az ideális családi viszonyok meglétét, mindegyikünk egykor vagy még manapság is, az édesanyja szemefénye, aztán amilyen a sors vetésforgója a számára, olyan a további élete. A nagy kérdés nem más, mint: mit tehetünk ilyen esetben?
A láb nélkül élő hölgy egy idő óta eltűnt, talán végleg. De az élet ismétli magát: mi mást is tehetne? A minap a harminckettes busz végállomásánál feltűnt egy másik kerekes székben élő nő. Neki csak az egyik lába hiányzott.